Hajóvontatók a Tiszán

„Zúg a Volga, sír a Volga, súlyos gálya reng a habján…”-hangzik az ismerős nóta. De nemcsak a Volgán volt hajóvontatás, hanem hazai folyóinkon, így a Tiszán is. A nehéz hajókat a víz sodrása elvitte a folyón lefelé, de a folyás irányával szemben már vontatni kellett.

---

Az esetek többségében fegyencek voltak kijelölve erre a könnyűnek egyáltalán nem mondható feladatra, egészen a XVIII.század végéig.  A reformkorban és az utána következő évtizedekben már leginkább lovas fogatokkal végezték; öszvérfogatot ritkán, szamarat sohasem alkalmaztak hajóvontatásra, az ökörfogat lassúsága miatt nem volt kifizetődő. 

Hajóvontatás lovakkal (19. sz. második fele)

A Tiszán a szállítóhajók egyik fajtája közlekedett, amit hivatalosan dereglyének neveztek, de a köznyelv csak „bőgőshajónak” emlegeti. A deszkából készült, bordázott, széles, lapos fenekű, alacsony építésű, sekély merülésű vízi járművet a nagybőgőre emlékeztető orrtőkéje miatt nevezték így. Ezek a hajók búzát, terményeket szállítottak. A XX.században azonban a vasút térhódítása következtében jóformán csak kavics és homok fuvarozására használták őket.

A hajóvontatás elengedhetetlen feltétele volt, a jól karbantartott part menti sáv: a „vontatóút”. A folyó partján végighúzódó fáktól, bokroktól megtisztított földdarabot nevezték így. Szükség is volt rá, hiszen elgondolni is rossz, ha a természet visszahódította ezt az utat. Az emberre és állatra is végzetes lehetett abban az időben. A gyökerek, törzsek felsérthették a vontatók lábát, amely súlyos sérüléshez és halálhoz is vezethetett.

Éppen ezért az ilyen utak karbantartását törvények, jogszabályok írták elő a parti birtokosok számára. Ez a feladat a tizenkilencedik–huszadik század fordulóján már az egyes folyammérnöki hivatalok feladata volt. 

A sodrás változása, esetleg más természeti akadály miatt a hajók mozgatói partváltásra kényszerültek. A vontatás egyik legveszélyesebb és legizgalmasabb része a part váltása volt, mely az irányításban és a hajtásban egyaránt nehéz feladat elé állította a hajósokat és a vontatókat.

A vezényszó után ostorcsapásokkal, kiáltásokkal ösztökélték az állatokat, s a felgyorsult hajót a kormányos a másik partnak irányította.

Majd hirtelen leoldották a hajót a kötélről, s azt lehorgonyozták (népies nyelven „lemacskázták”), vagy evezőkkel segítették tovább.

Deák-Ébner Lajos: Hajóvontatók. 1885 körül - Olaj, vászon, 132x98 cm Magyar Nemzeti Galéria

A hajósok a vontatókötelet ladikkal a másik partra tették, míg a vontatók a lovakat átúsztatták, vagy lovas dereglyével vitték át a szemközti oldalra.

Ez a dereglye speciális jármű volt: lóval vontatott, általában 15–20 m hosszú és 200–250 cm széles, lapos fenekű csónakféle, mérete a vontatott hajó nagyságától függött, s annyi ló fért bele, amennyi a hajó vontatásához magas vízálláskor szükséges volt.  A lovas dereglyén költöztették át a túlsó partra a vontató lovakat és kocsisokat.

Azért volt a fartőkéje vízszintes, hogy mint a  komp kiköthessen a lapos parton, és a lovak kibeszállhassanak. A lovakat a lovas dereglyében keresztben állva helyezték el. A lovas dereglyét lintákkal hajtották át a vízen, rendszerint két hajós evezett, egy pedig kormányzott.

A második világháború után már nem volt szükség a „bőgős hajókra” a fejlődő vasúti és közúti áruszállítás végleg átvette feladataikat. 

Főkép: fotomuzeum.hu, A felvétel 1924. szeptember 8-án készült. André Kertész megjegyzése a képhez: Hajósok vontatják a hajót a folyón ár ellen. Ezt a kópiát André Kertész az eredeti negatívról 1967 körül készítette. A fotó hátoldalán ceruzás ráírás: Vontatók TISZA-SZALKA.

Forrás: szoljon.hu, mek.hu