Wass Albert: Tavak könyve

Wass Albert Tavak könyve című könyvének kilenc meséjéből az első mesét tartalmazza cikkünk, melyben arról lesz szó, hogy miképpen teremtette meg a Jóisten a tavakat s azokat a népeket, akik a tavakat lakják, továbbá szó lesz a Tókirályról, aki nagyon öreg és hosszú hínárszakálla van és így illendő, hogy róla beszéljünk először. Szó lesz továbbá Szilléről, a tündérről és még sok minden másról, ahogy az majd a mese során szépen kiderül.

---

ELSŐ MESE

Figyelj jól ide. Legelőször is azt kell megmondjam, hogy a Jóisten, mikor
ezeket a mi furcsa kis tavainkat megteremtette, egy egészen kicsit szomorú volt.
Tudod, a Jóisten is szokott szomorú lenni, ha valami csúnya és rossz dolgot lát, és
lehet, hogy éppen abban a percben valami olyasmit látott, ami nem tetszett neki.
Szóval, a Jóisten szomorú volt egy kicsit – majdnem bizonyos, hogy az emberek
okozták ezt –, és egy pillanatra elmerengett a maga szomorúságán. S mivel éppen
abban a pillanatban teremtette meg a tavakat, ezeket a mi kis tavainkat, melyekhez
hasonlókat bizonyára nem fogsz találni sehol a világon: azért lettek ezek a tavak is
olyan furcsák és olyan álmodozók, hogy aki látja őket, önkéntelenül valami szépet
és kicsit szomorút kell érezzen.
A Jóisten aztán felrezzent a merengéséből és ujjával gyorsan egy vonalat
húzott minden tó partja körül, és ebből a vonalból abban a szent percben kinőttek a
nádasok, megláthatod őket, ott vannak most is a tavak mellett, éppen úgy, ahogy a
Jóisten azt akarta.
Aztán fogott a Jóisten egy marék kavicsot és azt bedobta a vízbe. És abból
lettek a halak – megláthatod őket, ha keresed –, és olyanok lettek éppen,
amilyeneknek őket a Jóisten akarta.
Aztán egy másik marék kavicsot bedobott a nád közé, és abból lettek a
különféle nádi állatok és nádi madarak, amik ugyanúgy ottan vannak most is.
Harmadszor pedig feldobott egy marék kavicsot a levegőbe és abból lettek a
vadrucák, a gémek és mindenféle más vízi madarak. Ha nem hiszed, menj le a tó
mellé és megláthatod őket ebben a percben is, ugyanúgy, ahogy a Jóisten akkor
megteremtette valamennyit abból az egy marék kavicsból.
Az égre felakasztotta a Napot és a Holdat, Álomhozót, az esti csillagot és
Hajnalhozót, a reggeli csillagot és rájuk bízta a nappalt, meg az éjszakát s a
nappalnak meg az éjszakának a gyermekeit: estét és reggelt.

Mikor pedig mindezzel készen volt, akkor belenyúlt mélyen a zsebébe (jó
nagy zsebe volt a Jóistennek, kellett is, hogy sok minden elférjen benne) és
előkotorta onnan a nádi manókat.
Letette őket a földre, és azt mondta nekik:
– Eridjetek és tanítsátok meg mindegyiket a maga munkájára.
A nádi manók pedig szétszaladtak a nádasokba, szétszaladtak a vizeken és a
partokon mindenütt, és tanítani kezdték az állatokat.
A madarakat megtanították repülni, az állatokat szaladni, s a halakat úszni. A
rucát hápogni, a gémet halászni, a menyétet vadászni, a vízi rózsát virágozni, a
nádat nőni s a bíbicet jajgatni.
Egyszóval mindenkit a maga munkájára, arra a munkára, amit attól kezdve
mind a mai napig végez, megnézheted ma is, ha kíváncsi vagy.
Egyszóval így keletkeztek a tavak, a tavak s a népek, akik a tavakat lakják.
Sok ilyen tó volt, éppen annyi, mint ma. De ezek alatt a tavak alatt volt még
egy másik nagy tó is, jól bent a föld alatt, úgyhogy nem lehetett látni és ma sem
lehet belőle látni semmit, pedig egészen nagy és valóságos tó az, ha erősen
gondolsz rá, már látni is fogod magadban. Ennek a tónak a partján lakott a
Tókirály.
Szép palotája volt ott a Tókirálynak, tiszta gyöngyházból, a küszöbök és a
kilincsek pedig valóságos gyöngyből. Rendes ajtói voltak annak a palotának és
rendes ablakai és a tetején rendes kéménye, nem is egy, hanem kettő és a
kéményekből rendes füst szállt föl. Le is rajzolhatod egy darab papírra, hogy
magad is lássad, milyen rendes palota volt az.
Ott lakott a Tókirály, aki minden királyok között a legöregebb, és akinek
hosszú hínárszakálla kilógott a palota ablakán (ezt jól teszed, ha odarajzolod),
belelógott a nagy kékvízű tóba és szétterülve a vízen, átért egészen a szemben lévő
partig. Ebben a szakállban bújtak el a kicsi ezüsthalak és a kicsi aranyhalak,
minden olyan alkalomkor, amikor egy nagyobb hal megkergette őket.
Volt a Tókirálynak egy szépséges szép kicsi leánya is, akinek Szille volt a
neve, és aki tündér volt természetesen, mint ahogyan az ilyenféle királyleányoknál
rendesen lenni szokott. Szille is ott lakott abban a palotában és egyáltalán nem volt
boldog, mert mindig egyedül volt és nem volt senki, akivel játszhatott volna.
– Édes jó apám – mondta egyszer a hosszú szakállú Tókirálynak –, engedd
meg, hogy felmenjek a tavakra játszani.
Tókirály megrázta a fejét, hogy hosszú hínárszakállának valamennyi szála
megmozdult belé, és a kicsi ezüsthalak és a kicsi aranyhalak mind megijedtek ettől,
és azt felelte:
– Én bizony nem engedem meg, hogy olyan messze menjél, mert kicsi vagy és
eltévedsz ott kint a tavakban.
És még abban a percben megtiltotta a halaknak, hogy megmutassák Szillének
az utat, amely a tavakhoz vezet.

De Szille nem nyugodott meg. Ettől kezdve nem gondolt egyébre, csak hogy
kijusson valamiképpen a tavakra.
Minden délután csónakázni ment. Úgy történt ez, hogy Szille kilépett a palota
kapuján, hármat tapsolt és erre a nagy kék tó mélyéből felemelkedett ezer aranyhal
és ezer ezüsthal és ezek fényes pókhálószálakon egy picike kis kagylóhéjat
vontattak és abba a kagylóhéjba ült bele Szille. Mikor pedig benne ült már és újra
tapsolt hármat, akkor megindultak vele az ezüsthalak és az aranyhalak és kereken
csónakáztatták a föld alatti nagy vízen.
Első délután összetalálkozott a csukával és megkérdezte tőle:
– Mondd csak, jó csuka, hol lehet kijutni innen a tavakhoz?
– Nem tudom – hazudta a csuka (és ez ugyebár nem volt szép tőle), azzal
gyorsan megfordult és otthagyta Szillét, mert eszébe jutott a Tókirály parancsa.
Második délután a ponttyal találkozott össze.
– Mondd csak, jámbor ponty – szólította meg Szille –, nem tudnád
megmutatni, merre vezet az út fel a tavakra?
A ponty, aki szintén nagyon félt a Tókirály haragjától, ezt felelte:
– Bizony én meg tudnám, de nem teszem, kedves húgom, hanem gyere
inkább, rángasd meg a bajuszomat, az jobb mulatság neked.
Ebből is láthatod, hogy a ponty jóindulattal volt, csak éppen félt a hatalmas
Tókirálytól. De hagyta volna, hogy Szille jól megtépázza a bajuszát, pedig azt
általában nem szokták szeretni a pontyok. De Szillének nem volt kedve játszani,
hanem szomorúan hazament a gyöngyházpalotába.
Harmadik délután egy egészen furcsa kis zöld halacska akadt az útjába.
Kosztrusnak nevezzük ezt a halacskát és ha ügyes vagy, ma is megtalálhatod a
tóban, a többi halak között.
A Kosztrus pedig megsajnálta Szillét és megmondta neki, hogy merre kell
menjen, ha ki akar jutni. Szille pedig módfelett megörvendett és megparancsolta az
ezüsthalaknak és az aranyhalaknak, hogy arrafelé vigyék a csónakot.
De ezek megijedtek nagyon – féltek a Tókirálytól – és elmerültek a víz alá,
mind az ezer ezüsthal és mind az ezer aranyhal és otthagyták Szillét egyedül a
kagylóban.
– Jaj, mi lesz most velem – búslakodott Szille és sírni kezdett és könnyei mind
egytől egyig gyöngyökké váltak.
– Egyet se búsulj – vigasztalta jó szívvel a Kosztrus –, majd én elviszlek
téged…
Azzal húzni kezdte a csónakot, egyes-egyedül és vitte Szillét egy sötét barlang
felé.
– Ez a barlang vezet ki a tavakhoz – mondta neki –, akarod, hogy kivigyelek
oda?…

– Akarom, persze, hogy akarom! – felelte boldogan Szille és megfeledkezett
egészen apjáról, az öreg Tókirályról, aki megtiltotta, hogy kimenjen a tavakra. –
Majd estére hazajövünk – gondolta – és nem fog megtudni semmit.
A Kosztrus pedig vitte Szillét a kicsi csónakban, vitte a keskeny és hosszú és
sötét barlangon keresztül sokáig, míg egyszerre csak kiértek egy tóba.
Jaj, de szép volt az a tó! Tele volt hallal és tele volt vízimadárral és volt a
partján nádas és a nádasban mindenféle énekes madár és volt rajta azonkívül egy
tavirózsa is, és volt három vízililiom és volt még sok minden más szép és érdekes
dolog, ami most nem jut hirtelen az eszembe, de ha kíváncsi vagy rájuk, menj le
egy ilyen tóhoz és nézd meg magad.
Annyira tetszett Szillének a sok új látnivaló, hogy egészen megfeledkezett a
hazamenetről. Kereken csónakázta az egész tavat és nagyon boldog volt. A
Kosztrusnak jutott eszébe előbb:
– Jó lesz hazamenni – mondta.
Igen ám, de hol? Közben úgy elbódorogtak és a tó nagy volt és nem jegyezték
meg az utat, mindenütt, ahol eljöttek, hogy bizony hiába keresték a barlangot, nem
találták meg újra.
Sírni kezdett Szille, mint a záporeső. Hiába gyűltek össze a halak mind, ők
sem tudtak segíteni rajta. Nem ismerte azt a barlangot senki, aki ott lakott a tóban.
Mert az valószínűleg egy olyan ravasz barlang volt, tudod, amelyikben csak
az tudott volna visszamenni, aki ismerte a titkot. De a halak, akik ott voltak, nem
ismerték. Egyik sem ismerte, még a Kosztrus sem. Szille pedig sírt a kicsike
kagylóban, mert nem tudta, hogy mi lesz most vele.
A tavirózsa pedig, aki ott volt a közelben – és ez egy különösen jószívű és
bölcs tavirózsa volt –, így szólt hozzája: – Látod, látod, megérdemelted a sorsodat,
mert nem fogadtál szót apádnak, a nagyszakállú öreg Tókirálynak. De ha már így
történt, azért ne sírj. Gyere ide, és én odaadom neked az egyik virágomat, hogy az
legyen a lakásod. De ígérd meg, hogy jól viseled magad, és nem csinálsz
semmiféle bajt ennek a tónak a lakói között. És én ezzel szemben ígéretet teszek,
hogy az a virágom, amelyikben lakni fogsz, mindennap egyszer – éspedig este,
mikor a nap leszállott – feljön a víz színére és kinyílik, és te akkor kiszállhatsz
belőle, és azt tehetsz, amit akarsz. De minden reggel, mikor a nap feljő, becsukódik
az a virág és levisz téged a víz alá, és ott pihenhetsz benne estig. Én ezt teszem
érted, a mai naptól kezdve örökkön-örökké…
Így beszélt a jószívű és bölcs vízirózsa és Szille nagyon szépen megköszönte
neki az ígéretet, amit tett és ő is megígérte, hogy nem csinál semmi bajt a tó lakói
közt. És már nem sírt olyan nagyon, de azért még mindig sírt egy kicsit.
És akkor megszólalt a nádas is, aki szintén egy különös, jószívű nádas volt és
sajnálta nagyon Szillét és azt mondta:
– Ígéretet teszek neked én is, hogy ha jól viseled magad, valahányszor csak
akarod és felemeled a jobb kezedet, és ezzel jelt adsz nekem, én elindítom a

legcsendesebbik szellőt, amit a szolgálatomban tartok és muzsikálni fog neked
mindaddig, amíg akarod. Én ezt teszem érted, a mai naptól kezdve örökkönörökkétig…
Így beszélt a nádas és ebből is láthatod, hogy milyen jószívű nádas lehetett.
Szille pedig megköszönte szépen és már alig-alig sírt.
Ekkor pedig megszólalt a szúnyog, amelyik a legszélső nád levelén ült és
amelyik egy kiválóan okos szúnyog volt, a legokosabb a szúnyogok között. És így
szólt, valamennyi szúnyog nevében:
– Én pedig ígéretet teszek neked, hogyha jól viseled magad és egyetlen
szúnyognak sem téped ki a lábait és egyetlen szúnyogot sem ütsz agyon, akkor én,
valahányszor akarod, és jelt adsz rá a bal kezeddel, muzsikálni fogok neked és
muzsikálni fog velem együtt valamennyi szúnyog. Én ezt teszem érted, a mai
naptól kezdve örökkön-örökké…
Ugyebár, micsoda egy okos szúnyog volt? Szille pedig már nem sírt akkor,
hanem egészen komolyan nézett maga elé és gondolkodott.
– Elfogadom az ajánlatodat, szúnyog, és nem tépem ki sem a szárnyadat, sem
a lábadat, sem nem ütlek agyon. Sem téged, sem valamennyi többi szúnyogot. De
ezzel szemben a muzsikáláson kívül meg kell ígérjed, hogy nem fogsz soha
megszúrni engem, és nem fog megszúrni egyetlen szúnyog sem soha. Ígéred ezt is,
szúnyog?…
– Ígérem – felelte a szúnyog és mosolygott, mert látta, hogy Szille is okos,
aminthogy valóban okos is volt, láthatod.
Most már Szille is mosolygott és elfoglalta helyét a vízirózsa virágjában és
nagyon tetszett neki ez az új játék.
– De megálljunk csak – mondta és a béka felé fordult, aki egy nagy zöld
levélen ült és elég ostobán nézett maga elé, mivel a békák általában elég ostobák –,
megálljunk csak – mondta még egyszer és a tücsökre nézett, aki kint ült a parton és
figyelt, hogy mi lesz, mivel a tücskök mindig olyan figyelő természetűek. – Ti
ketten mit tesztek érettem?…
– Muzsikálunk neked – mondották azok egyszerre –, egyebet nem tudunk
csinálni…
– Na jó, beleegyezem – felelte Szille és kacagott, mert tetszett neki a saját
okossága –, így most már muzsikusom van elég. De veletek mi lesz? – kérdezte és
a halak felé fordult – ti mit tesztek érettem?
– Mi mindent megteszünk, amit parancsolsz – felelték a halak.
– Rendben van – felelte Szille, és ebben a percben meglátott egy nagy tarka
éjjeli pillangót, amint mézet szedett az egyik liliomból –, és te, mondd csak, mit
akarsz tenni értem?
A pillangó egy kicsit meglepődött, mert egyébként jóindulatú volt és ostoba,
hamar így felelt:
– Én mézet gyűjtök neked, amikor akarod.

– Rendben van ez is – kacagott Szille boldogan és egészen elnyújtózott a
vízirózsában –, most már nincs is szükségem semmire. Aludni akarok.
A vízirózsa már kezdett becsukódni és ekkor megszólalt még valaki a part
közelében és ez nem volt más, mint a kígyó, aki a legravaszabb volt és egyúttal a
legtökéletlenebb valamennyi állat között. És ezt mondta:
– Valóban nagyon okos vagy te, tündér és nagyon hasznos ígéreteket tettek
neked a többiek. De én még nem tettem neked semmiféle ígéretet és én is vagyok
olyan okos, mit te, de lehet, hogy okosabb. Te nekem nem ígérhetsz olyasmit,
amiből hasznom lehetne és így én sem ígérek neked semmit. Lehet, hogy jó
barátok leszünk és lehet, hogy ellenségek leszünk, de nekem ez egészen mindegy
lesz.
Így beszélt a kígyó, aki ott feküdt összegöngyölődve a parton. És mielőtt
Szille válaszolhatott volna neki, megszólalt a hold is, aki éppen akkor jött föl az
égre és mindent hallott. És azt mondta:
– Én nem tudom, hogy a többiek mit ígértek neked, és mit nem, kicsi tündér,
csak azt hallottam, amit a kígyó mondott és ez a beszéd alattomos beszéd volt és
nekem semmiképpen sem tetszett. Ha pedig már valamennyien ígéretet tettek
neked, csak éppen a kígyó nem, akkor ígéretet teszek neked én is. Ha őrködni
fogsz a tó békessége fölött, akkor abban a pillanatban, hogy engem meglátsz, ha
akarod, varázslatot tehetsz, én ezt teszem éretted örökkön-örökkétig…
A kicsi tündér pedig, aki már nagyon álmos volt, még egyszer felnyitotta a
szemeit és megköszönte a holdnak, amit érte tett. Aztán ezt mondotta:
– Őrködni fogok a tó békessége fölött, és ha akarom, muzsikát hallgatok, és
ha akarom, parancsolok a halaknak, és ha akarom, mézet eszem, és ha akarom,
varázslatot csinálok. A kígyóra pedig nincs semmi szükségem…
Azzal behunyta a szemeit és elaludt.
Attól a naptól kezdve Szille sohasem tért vissza a Tókirály palotájába. Attól a
naptól kezdve mind a mai napig járta a Kosztrus a tó iszapos fenekét, hogy
megtalálja a barlang nyílását, ahol visszamehessenek. De nem találhatja meg, mert
annak olyan a titka, hogy ne lehessen megtalálni.
A Tókirály pedig bent ül a nagy földalatti tó partján épült palotájában és búsul
a lánya után. Hosszú hínárszakállát belógatja a tóba és a halakra nagyon haragszik,
amiért akad közöttük olyan, aki elárulta Szillének a barlang nyílását. És ő is
varázslatot csinált, mert ő is tud varázslatot csinálni.
Nagy, hosszú varázslat volt, majdnem olyan hosszú, mint a hínárszakáll, mely
átér a tó másik végéig. Hét nap, hét éjjel könyökölt a király az ablakban, nézte a
nagy kék tó vizét és a nagy kék tó vizében a halakat és csinálta a varázslatot.
És olyan erős varázslatot csinált haragjában, hogy attól a naptól kezdve mind
a mai napig némák a halak és nem tudnak beszélni többet.
Bizony. Ha nem hiszed, keress meg egy halat a tóban és kérdezd meg tőle,
magától.

 

Forrás:

Kráter Műhely Egyesület

Wass Albert Életműve
22. kötet
kemény kötésben 8. kötet, Pomáz, 2002