Mondák a Tiszáról
A „legmagyarabb folyót”, a Tiszát, annak alakulását számos legenda övezi,eredetének történetét sokféleképpen meséli a partját lakó nép. Ebből olvashatunk néhányat cikkünben.
Számtalan, századokról századokra átmentett szájhagyomány, maradandó értékű szakleírás, különböző, esetenként rokoncsengésű magyarázat született a Tisza elnevezését illetően, ám egyik sem „kínál" végleges megoldást.
Kiss Lajos a Földrajzi nevek etimológiai szótárában a Tiszáról szóló első említést a 950 körüli időszakra teszi, és az Ómagyar olvasókönyv alapján a folyót Titsa-ként említi. A megnevezés eredetét az ősi indoeurópai nyelvben látja, ami talán egy iszapos, sáros értelmű: tisjo (olvaszt, olvad) fogalomként él tovább.
Mihajlo Lucskaj ,,A kárpáti ruszinok története’’ című művének „A kárpáti hegyek, tavak és folyók" című fejezetében a Tisza folyó nevéről a következőket írja: „...A lakosság Tiszát emleget, azaz Tihsát a tiha szóból, ami csendet, nyugodtat jelent. A vadhoz — és sebeshez viszonyítva csendesebb, azaz — tihisa."
Anonymusnál és a magyar régiségekben a folyó neve Tyscia, Thiscie, Thicia, Tycya, egy bodrogközi Tisza-ág nevében pedig Tice. A római korban Tisia, hun kori bizánci Tizas, Bíborbanszületett Konstantinnál Titza. Természetes, hogy ha a Kárpát-medence csaknem egész vízrendszerének a névanyaga iráni eredetű, akkor különösen a Tisza folyónév sem lehet kivétel. Nincs kizárva, hogy a magyar nyelvbe a Tisza megnevezés szláv közvetítéssel került be, de eredete abban a korban keresendő, amikor Kelet- és Közép-Európa a népvándorlások színhelye volt, mikor még nem alakultak ki a későbbi államok határai (SZŐLLŐSY, 2002; PUNYKÓ, 1994).
Az Úristen megteremtette az egész világot, s mindennek megmutatta a helyét.
Itt állnak a hegyek. Itt a rétek. Itt az erdők.
Szép sorjában helyet mutatott a tengereknek, tavaknak, folyóknak, patakoknak is. Hogy, hogy nem, a Tisza legutoljára maradt. A Tisza szomorúan tekintett föl az Úrra.
- Hát az én helyem hol, merre lesz, Uram?
- Lám, lám, rólad szinte megfelejtkeztem - mondá az Úr mosolyogva. Egyszeriben szólította Gábort, a magyar arkangyalt.
- Gábor, húzass barázdát a Tiszának is!
Gábor arkangyal elővette aranyos ekéjét, egy szamarat fogott elébe, s mondta a Tiszának, hogy csak menjen mindenütt az eke nyomán.
Elindítja a szamár az ekét, a Tisza meg csak mendegélt utána, de egyszerre csak a szamár hol erre, hol arra kap bogáncskóró után, s az eke ki-kizökkent az egyenes járásából. Ha közel nem látott harapnivalót, messzire is kitért a szamár az egyenes útból, aztán megint más irányba, ide-oda, mindenfelé.Azért olyan girbén-görbén, csavargósan járó a Tisza.
Valamikor, nagyon régen, az aknaszlatinai sóbányában lakott a jótündér, aki nagyon szerette a magas hegyek közt élő ruszinokat. Barátságban, békében éltek. Ám egy alkalommal két gazfickó vetődött a vidékre, és sanyargatni kezdte a hegylakó ruszinokat. Elmentek hát, s elpanaszolták gondjukat a jótündérnek. A sóbányában lakó tündér haragra lobbant, s medvévé változtatta a két gazfickót. Egyikük világos, másikuk sötét szőrű medvévé változott, ezáltal még rosszabbra fordult a ruszinok élete. A két medve mar nemcsak őket sanyargatta, de elragadta jószágaikat is. Újra elmentek a ruszinok az aknaszlatinai sóbányában lakó jótündérhez.
- Kedves tündér, nagyon szeretünk, sajnálunk itt hagyni, mégis új hazát keresünk, mert nem tűrhetjük tovább a két gonosz medve gaztetteit - mondták a ruszinok.
- A jótündér nem akarta elengedni kedves népét, ezért törte a fejét, mit tegyen.
- Megvan! - kiáltott fel. - Vízzé változtatom őket. A víz hatalmas, mégis az embert szolgálja.
A két medve a Kárpátok különböző részén garázdálkodott ekkor, a fekete a Tatár-hágó környékén, az Okula-nyeregnél, 1265 m magasan, a világos színű medve pedig a Hoverla lábainál, 1400 m magasságban. A jótündér varázslatára mindketten vízzé változtak. Ijedtükben sebesen futottak le a hegyen. Nem látták egymást, csak egymás csobogását hallották. Futottak, futottak, s Rahónál találkoztak. Egyesültek, s együtt folytak tovább. A fekete medvéből lett a Fekete-Tisza, a fehér medvéből a Fehér-Tisza.
Királyháza környékén élt egy család, akinek ikergyermeke született. Két leányka. Az egyik leány haja szőke volt. mint az arányló búzatábla, a szeme pedig kék, mint az augusztusi égbolt. A másik leány haja, mint az ében, szeme pedig fekete gyémántként ragyogott. A lányok szépségénél csak kedvességük volt nagyobb. Telt-múlt az idő, eladósorba kerültek a leányok. Két gonosz ember került Királyháza környékére, s elrabolta az ikerpárt. A Kárpátokba vitték a lányokat, s egy-egy barlangba zárták őket. A fekete hajú lányt a Tatár-hágó környékén, a szőke lányt a Hoverla lábainál. Sírt, sírt a két lány, könnyeik elárasztották a barlangot, s csordogálni kezdtek a magas fenyők között. A szőke lány könnyeiből lett a Fehér-Tisza, a fekete lányéból a Fekete-Tisza.
Amikor az Úristen a világot teremtette, estére gyönyörködve nézett szét a tengereken, tavakon, hegyeken. Ekkor vette csak észre, hogy a Tiszáról meg elfelejtkezett. Aranyos eke elé fogatott gyorsan egy szamarat, s elindította, hogy amerre megy, ott folyjon a Tisza. Későre járt az idő, fáradt volt a szamár, meg is éhezett. Amerre ment, itt is, ott is jóféle bogáncs nőtt, hát ki-kitért, hogy falatozzon belőlük, így aztán az aranyos eke girbegörbe. kacskaringós árkot húzott. Ezért olyan kanyargó a Tisza.
Valamikor réges-régen, mikor még a kü is lány volt, éli egy nagyon módos asszony meg ember. Annyi aranyuk meg mindenük vót, hogy azt se tudlak, mennyi. Az övék vót minden körbe-körbe: a föd, a hegyek, meg az erdők is. Vót nékik két jányuk: akkorák leheltek, mint ti. Az egyik olyan fekete vót, mint az éccaka, a másik meg olyan fehér hajú, mint a búza nyáron. Úgy is híták azt a helyet, ahol laktak, hogy királyháza, mert úgy éltek mint a király (Szőllősy, 2002).
Egy éccaka zsiványok rontottak rájuk, elrabolták a két jányt, vitték magukkal a hegyekbe, osztán bezárták üket a zsiványtanva pincéjébe. Hogy beszélni se tudjanak egymás közt: az egyiket az egyik, a másikat másik hegy alá zárták. Hej, be el vótak keseredve a kisjányok: sírtak azok éjjel-nappal. A könnyek meg gyűltek, osztón csorogtak lefele a hegyrül, egész patak lett belőle. Az egyik patak fekete vizű vót, azt a fekete jány sírta; a másik fehér, azt a másik sírta. Azért mondják, hogy Fekete-, meg Fehér-Tisza. Majd osztán találkozott egymással a két patak: egymásba folytak, mentek a könnyek lefelé, mert a két árva azt gondolta, hogy az anyjuk megismeri a könnyeiket, osztán rájuk lel.
Folyt a sok könny lefelé, mindig több meg több, de a kisjányok hiába vártak, csak nem jöttek ereit ük. Pedig az anyjuk felment arra a nagy hegyre, amelyik ott van Királyháza mellett; feketébe vót őtözve, ott várta, hátha jönnek a jányai. Azért mondjak arra a hegyre, hogy Fekete-hegy. A kisjányok azóta is várják anyjukat, egyre csak sírnak, keresik anyjukat a hegyek közt, de nem lelik. Ki is fordult a Tisza a hegyek közül, osztán arra jár mostan, ahol már nincsenek hegyek. A kisjányok könnyei ott keresik anyjukat, hátha arra lenn rálelnek.
„Amikor még Attila és hunjai bírták e földet, a Máramarosi-havasok között két vár állt: az egyik Tisza délceg ifjú bajnoké, a másik egy csapodár özvegyé, Izzáé. Az özvegy szemet vetett a daliás ifjúra, de Tisza egy pásztorlányba volt szerelmes. Izza a vetélytársát titkon elraboltatta és földalatti börtönbe záratta. A pásztorlányt mindenki halottnak hitte. Ezután Izza minden asszonyi fondorlatát bevetette, hogy elhódítsa a deli vitézt. Igyekezete nem maradt eredménytelen, Tisza nem tudott ellenállni a bűvöletes csábításnak. Elfeledte a pásztorlányt, és nőül vette a büszke özvegyet. De a kikapós nő a mézeshetek után nagyon gyorsan hűtlen lett férjéhez. Mialatt Tisza a csatamezőn tette kockára életét, ő új kedvesével töltötte napjait. A havasok mindenható ura, a rémkirály előtt nem maradt titokban a dolog. A nagy hegyek között, a csatából hazatérő Tiszának elmondta az igazságot: neje hűtlenségét, s a még életben lévő hű pásztorlány sorsát. A bajnok szívébe fájdalom hasított, de nem tudott sírni. A rémkirály megszánta és kősziklává változtatta. Elfojtott fájdalmát könnyek özönében, vízforrásban engedte folyni. A Máramarosi-havasokban ezen forrásokból ered és csörgedez még most is a Tisza. A hűtlen özvegyet is forrásos kősziklává változtatta, de büntetésül az Iza folyó a Tisza kebelébe ömlik, örök hűségre ítélve. A havasi rémkirály megszabadította a pásztorlányt, s méltatlan szenvedéseiért Tisza és Izza várával ajándékozta meg.”
„Réges-régen, amikor még a Tisza mentén nem voltak városok, falvak, de még csak házak sem, egy sátoralja magyar vetődött a Felső-Tisza vidékére. Megtetszett nekik a zöld hegyek között kanyargó ezüstös folyó. Vezérük, akit Kabosnak hívtak, nagyon bölcsen arra biztatta népét, ne vándoroljanak tovább, itt mindent megtalálnak: vizet és halat a Tiszában, vadat az erdőben, a folyópart árnyas fái alatt pedig békét és nyugalmat. A magyarok hallgattak vezérükre és letelepedtek. Boldogan éltek, nem is gondoltak már a vándorlásra. A sátoralja magyar életét csupán egyetlen dolog árnyékolta be: szeretett vezérüknek, az egyre inkább öregedő Kabosnak nem született fia. Egyetlen lánya volt, a csodálatos szépségű, fekete szemű Csilla. Búslakodott is a nép, féltek, nem lesz, aki örökli rangját és kardját, aki erős kézzel összetartja népét. Bánatukat elsírták a Tiszának is.
Történt egyszer, alkonyatkor, hogy a Tisza partjáról hazatérő Csilla egy fiúgyermeket hozott a karján.
– Miféle gyerek ez? – kérdezte az őszülő Kabos.
– Ez a Tisza fia! – felelte a lány. Alkonyatkor, amikor bíbor lepte el az erdőt, a Tisza forrása felől egy fehér paripán daliás ifjú nyargalt felém. Ezt a gyermeket hozta, és azt mondta: »Ez a gyermek a Tisza fia. Neveljétek fel, és méltó utódja lesz a ti vezéreteknek«.
A magyarok elfogadták a gyermeket, és apja után Tiszának nevezték el. Felnevelték, és valóban olyan vitézzé vált, amilyet hetedhét országban sem lehetett találni. Amikor az öreg Kabost örökre elszólította a mindenható Hadúr a túlvilági csatamezőkre, a harcosok Tiszát pajzsukra emelve vezérükké választották. Nagy ünnepséget rendeztek, és megnyugodva mondogatták egymásnak, jó kezekbe került a vezérség. Az ünnepség után alig tértek nyugovóra, amikor hatalmas vihar, zivatar támadt, morajlott a folyó, zúgtak a hegyek, és a toronymagasságú víz elől menekült a nép. Ekkor a szilaj hullámok közül egy fehér paripán ősz szakállú öreg nyargalt elő, egyenesen Tisza vezér felé tartva: Érted jöttem fiam! – dörgött a hangja, fölkapta fiát, és visszaadta a folyónak…”
„Hajdanán a jó tündér a máramarosi bércek közé csalogatta a helyüket nem találó huculokat, és meggyőzte őket arról, itt kell élniük. A huculok letelepedtek, éltek is békében, mígnem a havasok két gonosz óriásvezére rájuk nem talált. Ettől kezdve nem volt nyugodalmuk. A két óriás sanyargatta a szegény huculokat, elrabolta jószágaikat. A szerencsétlen huculok hiába is próbálkoztak elrejtőzni előlük, mindenütt rájuk találtak. Elkeseredésükben a vének felkeresték a jó tündért, aki a szlatinai sóbánya kristálypalotájában lakott.
– Elmegyünk innen – mondták a vének. Úgysem adtál nekünk egyebet, csak hegyet, melyen a krumpli is csak félve terem meg. Most pedig még a ránk szabadított óriások is a vérünket szívják. Hát nem maradunk tovább!
– Maradjatok itt, majd segítek rajtatok – szólt a tündér. Menjetek szépen haza, eligazítom sorsotokat! A jó tündér fekete medvékké változtatta az óriásokat. Igen ám, de a két vadállatnak állandóan hucul húsra vásott a foga. Szaladtak újra a vének a jó tündérhez segítségért.
– Mit tegyek értetek? – kérdezte a tündér.
– Hát változtasd olyanná a két óriást, hogy erősek is maradjanak, de azért jók is legyenek, ne bántsanak minket, hanem inkább hasznosak legyenek! Legyenek hatalmasabbak nálunk, de nekünk szolgáljanak – kérték a vének.
– Nem azért hoztalak ide titeket, hogy most elbocsássalak – válaszolta a tündér. Menjetek békével, majd kitalálok valamit!
A jó tündér addig törte a fejét, amíg meg nem találta a megoldást. Az óriásokat forrássá változtatta. A víz erősebb az embernél, mégis szolgálja. Az egyik forrásnak ragyogó tiszta volt a vize, a másiké barna, zavaros. A két forrás a hegyek között futott egymást keresve, de sokáig nem találkozhattak, csupán egymás hangját hallhatták. Végre egyszer mégis összefutottak, így támadt a Fehér- és Fekete Tisza ágából egy folyó – a Szőke Tisza.”
„Meg vót már teremtve az egísz világ, megvótak a hegyek, a vőgyek, a kisebb, nagyobb folyók, csak még a Tisza állot az Úr zsámolyánál.
- Hát tevéled mit csináljak, szegíny fejeddel? – mondja az Úristen.
- Csak bízd rám, Atyám, - mongya Jézus, - majd eligazítom én!
Avval Jézus elévett egy aranyos ekét, elibe fogott egy szamarat, oszt mondta a Tiszának, hogy mennyen mindenütt után a barázdába. Azután nekivetette az ekét a fődnek, szántotta a folyónak az ágyát. Az pedig mindenütt ment a nyomába szorgalmasan, ahogy megbeszíltik. Hanem szerteszíjjel igen sok cötkíny, kóró, bogáncs vót, amit a szamár nagyon szeretett, meg éhes is vót, egyikhez is hozzákapott, a másokhoz is, nem haladt egyenesen, hanem ide-oda rángatta az ekét. Ezír olyan girbe-gurba, csivirgős-csavargós a Tisza folyása!”
Forrás:http://tiszaikornyezet.weebly.com
Fotó: Vígh Márk
Az általában rusnya küllemű természetfölötti lények a tiszai halászok és fürdőzők életére pályáztak.
Az Alsóváros és a Tisza közt fekvő erdős területet hívják a szegediek Boszorkányszigetnek.
Nagyon sok, szkíta és hun őseinktől megörökölt rege él tovább népmeséinkben, helyi történetekben. Az egyik Csörsz király hatalmas vállalkozását örökítette meg.
