Vízföldrajz
A török hódítás megszűnte utáni békésebb 18. század gazdasági fejlődése tűzte először napirendre a hazai vízimunkák kérdését. Úgy is mondhatnánk, hogy a Rákóczi-szabadságharc után berendezkedő Habsburg-kormányzat az ország politikai rendezése után a természeti viszonyok rendezését helyezte előtérbe. Nem véletlenül, hiszen a közel két évszázados háborúskodás következtében az ország jelentős része elnéptelenedett, s a már korábban megszelídített kultúrtáj is elvadult.
Az ország urai által elhatározott benépesítési, vagy más szóval telepítési program által megcélzott vidékek az ország déli, a török birodalommal határos területei voltak. Az ide költöztetett német parasztok azonban hamarosan áldozatául estek a mocsaras vidékeken pusztító járványoknak. Éppen ezért az első nagyobb szabású lecsapolási és folyószabályozási feladatot a Délvidéken végezték el, az ottani kiterjedt, betegséget terjesztő alibunári mocsarak megszüntetésével és a Béga folyó regulázásával.
A munkák 1718-ban kezdődtek meg és több évtizedig tartottak. Az eredmény nem is maradt el, hiszen az említett vidék az ország egyik legjobb mezőgazdasági területévé vált, s ezzel jelentősen hozzájárult a hadi szempontból is fontos térség kereskedelmének és iparának fejlődéséhez. A század második felében az Európában dúló háborúk a mezőgazdasági termények árát alaposan felverték, s az országban meglévő felesleg elszállítását a gyakran hónapszámra járhatatlan közutak helyett a vízi utak kiépítésével vélték megoldani.
Az első ilyen céllal létesített hajócsatorna, amely a Dunát a Tiszával kötötte össze, a KISS József és Gábor által tervezett Ferenc-csatorna volt. Az 1793–l802 között megépült 118 km hosszú csatorna nemcsak a Bezdán és Óbecse közötti vízi út megrövidítését szolgálta, hanem hatalmas földterületek lecsapolásával azok megművelését is lehetővé tette, elősegítve ezzel a bácskai vidék népének gyarapodását. A XVIII. század második felében már nemcsak a Délvidéken, hanem a Tisza és a Duna völgyében is történtek kisebb ármentesítő munkák.
A Tisza-vidék környezetalakításában a legjelentősebb az Abádszalókhoz közeleső Mirhó-fok 1754- ben végrehajtott első elzárása volt. A Mirhó-fok, az áradások alkalmával a Tisza vizét csapolta meg, s a kiterjedt láp- és mocsárvilágot, a nagy-Sárrétet táplálta lassan áramló vizével. Ez az állapot kedvezett ugyan a rétgazdálkodásnak, a rideg állattartásnak meg a halászatnak, de a magasabban fekvő halmokon – megújult területhasználati igényekkel – már megindult a szántóföldek és a szőlőskertek térhódítása. Az ármentesítő munka elvégzését követő szárazabb évek újólag tettekre sarkallták az ellenérdekelteket, és a fő feladatot a gát elrontásában látták, amit meg is tettek.
Az eltérő érdekek hálójában a Mirhó gátjának ügye idővel ismét a középpontba került, s 1787-től közel 100 éven át megint gát védte a „Hatkunság” vidékét. Ismert napjainkban az a történészi álláspont, hogy a fokgazdálkodás volt az árvizekhez leginkább alkalmazkodó gazdálkodási mód, s ennek felelevenítése volna az igazi megoldás a hazai árvízvédelem számára az érintett vidékeken.
Azonban figyelembe kell vennünk, hogy a vizek mentén élő lakosságnak a fokgazdálkodás akkoriban sem a gyarapodás, hanem a inkább a túlélés eszköze volt, ezen a tájon ebből nagy vagyonok nem születtek… S ha voltak jobbágyi könyörgések a fokok fenntartása mellett, akkor a levéltárakban ugyanúgy fellelhetőek a jobbágyi könyörgések a vízszabályozások, az árvízmentesítés megindítása érdekében… Mindez nem jelenti az egykori fokgazdálkodás bizonyos elemeinek beilleszthetetlenségét a Vásárhelyi Terv Továbbfejlesztési program jegyében megújított Tisza-völgyi árvízvédelmi rendszerbe, de ezeknek a természetvédelmi igények kielégítése mellett szilárd gazdaságossági alapokon is kell nyugodniuk, azaz önfenntartóknak kell lenniük...
A XVIII. század második felében a birtokosok körében megerősödött az árutermelésre irányuló törekvés. A napóleoni háborúk szinte korlátlan felvevőpiaca a gyors meggazdagodás reményét csillantotta meg az elavult szerkezetű magyarországi mezőgazdaság résztvevői számára. Az ország legnagyobb folyóinak (Duna, Tisza, Körösök, Dráva, Rába, stb.) szabályozását immár nemcsak a part menti birtokosok és városok kezdték egyre inkább szorgalmazni, hanem a merkantilista szemléletű Habsburg uralkodók is, mivel belátták: a szabályozási munkák az udvari kincstár érdekeit is szolgálják.
A leglényegesebb kérdés azonban mindig az volt: kinek a költségén kell a munkákat végrehajtani? A folyók hajózhatóságának biztosítása – elsősorban az állami monopóliumot jelentő só vízi úton történő szállítása miatt – mindig kormányzati feladatot jelentett, tehát a mederkarbantartás, a hajóvontató utak építése, valamint a túlfejlett folyókanyarok átmetszése a királyi kamara költségén készült el, már amikor volt erre pénze a kincstárnak.
A folyó menti birtokok töltésekkel történő védelmét azonban már nem vállalta az állam, ezt a feladatot a törvény vármegyék kötelességévé tette. A megyei urak közül azok, akiknek birtokait nem fenyegette a víz, sok esetben húzódoztak attól, hogy megszavazzák az ármentesítő töltések megépítéséhez szükséges pénzt. Ha pedig mindezek ellenére akadt némi pénz a munkákra, akkor az érintett vármegyék közötti összehangolatlanság vetett gátat az ármentesítésnek.
Arról már nem is beszélve, hogy a munkák költségeinek megállapítása gyakorta alulmúlta a tényleges kiadásokat, s a pénz fogytán a beruházások félbemaradtak, s így hasznavehetetlenekké váltak. Ezért azután egészen a reformkor kezdetéig lényegében mindenki úgy védekezett az árvíz ellen, ahogy tudott.
Persze más is nehezítette az átfogó vízszabályozási munkák megindítását. Nemcsak a műszaki tervezés alapját jelentő, megbízható vízrajzi térképek hiányoztak, hanem az érintett vidéken élő nép nyelvét és viszonyait jól ismerő magyar mérnökök is. A vízrajzi felvételek elkészítéséhez nélkülözhetetlen hazai szakembereket 1782-től a budai egyetem mérnöki intézete, az Institutum Geometrico- et Hydrotechnicum képezte ki.
A reformkor híressé vált mérnöknemzedékének több kiváló képviselője, mint például VEDRES István, HUSZÁR Mátyás, BESZÉDES József, VÁSÁRHELYI Pál, LÁNYI Sámuel, KECZKÉS Károly és társaik – itt szerezték mérnöki oklevelüket.
A 19. század második évtizedében, HUSZÁR Mátyás vezetésével elkezdett "Körös-mappáció", valamint a csaknem negyedszázadon át (1822–1845 között) végzett Duna-felmérés és tiszai vízrajzi térképezés nemcsak hazai, hanem nemzetközi szemmel is kimagasló műszaki alkotás volt.
A munkában részt vevő mérnökök teljesítményét emeli, hogy akkoriban a szabad ég alatt végzett vízrajzi felvételek – a mostoha körülmények miatt – nem sokban különböztek az ismeretlen tájakat bejáró 19. századi utazók kalandjaitól.
A dunai és tiszai munka irányítói VÁSÁRHELYI Pál, HIERONYMI Ottó Ferenc és LÁNYI Sámuel voltak. Az elvégzett munkák a hazai vízrajzi tudomány szempontjából is nagy jelentőségűek voltak, hiszen a mérési, valamint az alkalmazott számítási módszereket nem holmi elvont tudományos spekuláció mentén alakították ki, hanem a tervezés számára óhatatlanul fontos, megbízható adatállomány érdekében.
Menet közben többször is módosítottak az alkalmazott műszereken, pontosabb mérési szabályokat állítottak fel, s mindezt a mérnöki intézet tananyagába is beillesztették. Az oktatás során gondot fordítottak arra is, hogy a hallgatók a gyakorlatban is végezzenek méréseket (ez akkoriban nem volt annyira természetes, mint azt ma hinnénk!).
A mappáció mérnökei a nagy számban elvégzett mérésekből olyan tudományos összefüggéseket állíthattak fel, amelyre nyugati kollégáiknak akkortájt nemigen nyílott lehetőségük. Az átfogó vízimunkák, s ezen belül is az ármentesítés költségeinek viselése érdekében 1807-ben megjelent az a törvényi rendelkezés, amely lehetővé tette egy adott vízrajzi egységet jelentő árterület birtokosai számára, hogy a munkák végrehajtására társuljanak, s a társulásból kimaradók számára pedig kötelezővé tette a rájuk eső munkarész utólagos kifizetését. Persze csak akkor, ha a munkából rájuk nézve is bizonyítható többlethaszon származott.
A törvény egyéb lényeges intézkedéseket tartalmazott, ill. következményekkel járt:
1. megszüntette a vármegyei közigazgatási határok figyelembe vételét egy adott terület ármentesítésének ügyében, (lényegében innentől származik az az elv, hogy az állami vízügyi igazgatás határa nem kötelezően esik egybe a megyei közigazgatási határokkal),
2. az állam mindig is „pozitív diszkriminációt” alkalmazott a társulatok érdekében, hiszen az ármentesítésből származó többletjövedelem magasabb adóbevételeket is jelentett. Az átfogó vízszabályozási munkák megindítása elkerülhetetlenné vált.
Már csak a politikai akarat és a megfelelő gazdasági-szervezeti-kivitelezői szándékok közös nevezőre hozása hiányzott. Széchenyi István gróf színrelépésével a folyamat visszavonhatatlanul elindult. Abban, hogy a Tiszavölgy vizeit szabályozni kell – országos egyetértés volt! Hogy azt miként kell végrehajtani, abban késhegyre menő viták folytak...
Fejér László, kotivizig.hu
Fotó: Vistyik Zsolt, Tőserdő
Tiszaörvényben néhány méterrel megemelt csatorna, azaz függőcsatorna, aquaduktot építettek még 1937-ben, a Tisza-tó létezése előtt.
A Tisza-tó teljes területe 127,7 km², melyből vízfelület 104,400 km², szárazulat, sziget 23,300
km².
A Tiszalöki Vízlépcső a Tisza szabályozásának során megépített első jelentős méretű műtárgy. Építésének terve már 1863-ban megfogalmazódott. A vízlépcső 1954-ben, a hajózsilip 1958-ban készült el.
