Halak a Tiszában
Ebben a cikksorozatunkban a Tisza-völgy halairól számolunk be a viselkedés-élettani ismeretek figyelembevételével.
A hafajok leírásához segítségül szolgált Zabos Gézának a Horgászoknak a Tiszáról (1983, Mezőgazdasági Kiadó)című könyvét. Ezzel is tiszelegve a Tisza egyik legnagyobb szerelmese, és ismerője előtt.
A kecsege már nem tartozik horgászati fontossági sorrendben az első helyre (már akkor sem tartozott,amikor a könyv megírásra került)viszont eszmei fontossága miatt kell ezt az ismertetést a kecsegével kezdeni.
Alkati (öröklött) tulajdonságai közül testi adottságain kívül meg kell említenem, hogy csapatokban élő, nagy oxigénigényű, így gyors folyást kedvelő, mély, kemény aljzatú mederszakaszokat szerető, szaporodását is e környezetben végző, apróbb-nagyobb állati élőlényekkel táplálkozó, viszonylag lassan növekedő, kifejezetten fenéklakó hal. E leírt öröklött tulajdonságaihoz saját, egyedi életének tapasztalatai csatlakoznak, és a két hatás együttesen határozza meg a kecsege mai életvitelét.
Felépítésére jellemző, hogy hosszan megnyúlt, hengeres alakú, vértekkel borított (12-17 háti, 57-71 oldalvért), tengeri eredetét részaránytalan farokúszóival igazoló hal. A hosszú, enyhén homorú kemény orr és az egészen alsó állású száj, a csőszerűén kinyújtható ajkaival s ízlelőbimbók tömegét rejtő négy bajuszszálával táplálkozási módjára utal.
Csapatokban él, és ez a társas elhelyezkedés nemcsak a nász idején, az őszi vonulások vagy a téli szálláshelyeken való tartózkodás alkalmából jön létre, hanem jellemző elhelyezkedési alakzata a nyári hónapokban is. Gondolom, a csapatban való tömörülésre a könnyebb élelemszerzés szoktatta. Ha a partszegély vizéből, kérészlárvát gyűjtve, kapával emelünk ki agyagos földet, jó néhány lárva mosódik le kiemelés közben, és sodródik tova az áramlással. Azt hiszem, a kecsege kemény orra egy ilyen élelmet kutató kapaként is felfogható. Ha magányos állat vájja a talajt, nagyobb tömegű lárva feltúrására nincs sok esélye, de ha ugyanezt nagyobb csapat teszi, sokszorosan megnövekedik minden csapattag táplálkozási lehetősége.
Ha meggondoljuk, e társas elhelyezkedés egyben minden horgász számára megszívlelendő figyelmeztetés. Ha ugyanis valamelyik sebesebb sodrásban már fogtunk kecsegét, biztonságosan várhatjuk a többiek jelentkezését is. De ha egy árva példány se mutatkozott, keressünk újabb helyet.
A nagy oxigénigényhez az ősi környezet, a tengerek nagyobb oxigéntartalma szoktatta őket, és bár az utóbbi évszázadok-mert termetükhöz talán hosszú volt az évenként megteendő út, vagy mert kielégítő mennyiségű élelmet találtak a folyókban is(?)-a vándorlás parancsát fokozatosan elfelejttették velük, bővebb oxigénigényük azonban megmaradt. Egyenes következménye ennek, hogy élőhelyként a gyorsabb folyások bővebb oxigéntartalmú vizét kedvelik.
A nászra kiválasztott szaporodási helyek is ilyen gyors áramlású, mély, kemény aljzatú, de meglehetősen szűkre szabott területeket jelentenek. Jellemzésükre el kell mondanom egy számomra nagyon kedves történetet.
A következőkben egy régi történetet olvashatunk, melyet még az 50-es években hallot Zabos Géza Bana János horgásztársától.
Egy augusztusi délután akkori helyemen, a Hejő-torkolat alatt horgásztam. A szokásos cigarettányi időre mellém telepedett. Mert éppen egy kecsegét fogtam, a kecsegékről beszélgettünk.-Elmondanék én erről a halról valamit, ha nem adja tovább!-nézett Jánosom a messzeségbe.-Nem adom!-ígértem, és a mai napig megtartottam szavam. Csendes komolysággal beszélt, mint a nagy titkokról szokás. Elmondta, hogy a kecsege akkori helyemtől néhány kilométernyire egy általam is ismert erdőcsücsök vízbe érő szöglete mögött átlagos tavaszon már április közepe körül ívni kezd, és azon a szögleten kívül 10-15 km-nyi távolságban se fent, se lent nincs más ívóhelye.
Az ivás idején ott olyan tömegben gyülekezik, hogy naponta többször is fel kell húznia a lefektetett fenékvarsasort, hogy az újabb zsákmánynak is legyen helye. Aztán meghívott, hogy a következő tavaszon én is horgásszam ott, a horogra még csali se kell, a lent forgolódó, csoportosan ívó seregnyi kecsege valamelyike a meztelen horogba is beakad. Elmesélte azt is, hogy néhány ikrás anyát a varsában mindig visszahagy, úgy gyorsabban bújnak közéjük a tejesek. Meg hogy a tetejében mindez nem törvénytelen, hiszen a tilalom csak májussal kezdődik (1954!), addig az ivás és vele a nagy zsákmány lehetősége éppen véget ér.
Bár a horgászatot ott nem próbáltam meg, a következő tavaszon megvártam, míg János felnézte a fenékvarsasort. Igazat mondott. A gallyakból font rácsok mögött-mintha ruszli lett volna-kecsegék tucatjai fehérlettek. Akkor értettem meg, hogy mennyire becsülnie (szeretnie?) kellett Jánosnak engem, hogy elmondja ezt a szigorú halásztitkot.
Persze mai ítéletünk szerint, ha nem jogi, hát természeti törvényeket sértett a szaporodásra összegyűlt halak kiemelésével, de a Tiszán évszázados szokások irányították a tennivalókat, és a bőhalú víz akkoriban nem torolta még meg ezeket a vétségeket. És e történettel azt hiszem, hogy a kecsegék nászáról is elmondtam mindent, amit elmondani érdemes.
Táplálékkeresésre használt érzékszervei közül az íz- és szagérzékelés szerepe az elsődleges, jóllehet tisztább vizekben a látás haszna se jelentéktelen. Ízes szagérzékelésével zavaros vízben is könnyen megtalálja a csalit, így egyike azon halainknak, amelyekre „sűrű" áradások alkalmából is horgászhatunk.
Hogy mit eszik? E kérdésre régebben, amíg mindenütt bő volt a kérészállomány, könnyű volt felelnem, hiszen majdnem egyenlőségjelet lehetett tenni a kérész és a kecsegetáplálék között. Igaz, hogy olykor-olykor ímmel-ámmal felvett egyéb falatokat, főként gilisztaféléket is, de főtápláléka, amíg elegendő volt, a kérész maradt.
Élettani jellemzői közül meg kell még említenem, hogy kifejezetten fenéklakó. Életét szinte egészében a meder számára kedvező aljzatán tölti, és onnan-a többi hal ellentéteként-még egy-egy tetemes áradás se mozdítja ki, bár jó előre érzi és jellemző hangú repdesésével (ugratásával) jelzi a majdan érkező árhullámokat. Igaz, hogy e mederben maradásnak táplálkozás-élettani oka is lehet, hiszen a közelmúltig fő táplálékát jelentő kérészállomány is ott marad. Egyszerű bizonyíték erre, hogy kecsege nem reked sohasem az áradások utáni hullámtér tocsogóiban.
Legújabb korunkban ez a mederfenéken való tartózkodás sok szerencsétlenségnek is forrása lett. A víznél nehezebb fajsúlyú szennyanyag ugyanis a mederfenéken hömpölyög tova, és ha feleletet kellene adnom, hogy-bár az ívóhelyek megmaradtak-hova tűnt a régi, nagy létszámú kecsegesereg, okként egyértelműen ezeket a szennyezéseket említeném.
Téli pihenőhelyén nagyjából a jégzajlás végéig marad, ettől fogva kóborolni kezd. Márciusban az ivarérettek csapatokba gyűlnek, hogy felkeressék a ritka ívóhelyeket. Az ivás átlagos tavaszon április közepén kezdődik és május elejéig tart. Az utódlásban megfáradt sereg hirtelen mélyülő homokpadok lankáin pihen, ahonnan június első hete viszi szokott élőhelyére a csapatot. Ettől kezdve novemberig a mart vagy kövezett partok sebes sodrásában tartózkodnak, majd a tél parancsa az összegyűlt sereget újra az említett pihenőhelyekre vezérli.
Ebben a cikksorozatunkban a Tisza-völgy halairól számolunk be a viselkedés-élettani ismeretek figyelembevételével.
Ebben a cikksorozatunkban a Tisza-völgy halairól számolunk be a viselkedés-élettani ismeretek figyelembevételével.
A hafajok leírásához segítségül szolgált Zabos Gézának a Horgászoknak a Tiszáról (1983, Mezőgazdasági Kiadó)című könyvét. Ezzel is tiszelegve a Tisza egyik legnagyobb szerelmese, és ismerője előtt.