Halak a Tiszában
Ebben a cikksorozatunkban a Tisza-völgy halairól számolunk be a viselkedés-élettani ismeretek figyelembevételével.
A hafajok leírásához segítségül szolgált Zabos Gézának a Horgászoknak a Tiszáról (1983, Mezőgazdasági Kiadó)című könyvét. Ezzel is tiszelegve a Tisza egyik legnagyobb szerelmese, és ismerője előtt.
Kijelenthetjük, hogy a Tisza hazánk élővizei között halban talán a legbővebbnek mondható még ma is. Nyugati országok folyóira (kanálisaira) emlékezve azért is féltjük annyian, hiszen -legyőzve a különböző irányból érkező veszélyeket- jó érzés lenne legalább mai épségében majdan unokáink gondjára bízni. Mert felgyorsult világunkban veszély bizony bőven akad, és mögötte előidézőként közvetlenül vagy közvetve mindig az ember áll.
A Tiszán az 1980-as évekig ritka volt a csukazsákmány.
Állandó élő- (vadász-) helyként a sekély vizű partokat is kedveli, ha ott megakadt gallycsomót vagy víz alá került növényi bozótot talál. Szívesen áll lesben áradás után a fokok tiszta vizet visszacsurgató árka körül, hogy a Tisza maszatosabb vizéből rávágjon az úszkáló keszegfélék valamelyikére.
Az elmondottakból következik, hogy mostanában az ember nem tudhatja már, hogy a kivetett élőhalas vagy szeletes horogra vendégként süllő vagy csuka jelentkezik.
Ezért kényes kérdés előre eldönteni, hogy kifejezetten csukára horgásszunk-e vagy egyúttal a süllőre is. A csuka éles szájszegélye, veszedelmesebb fogai miatt keményebb eszközt, sérthetetlenebb végszerelést igényelne, ám ez egyben többé-kevésbé a süllőről való lemondást is jelenti, míg ha finomabb szerelékkel süllőben is reménykedünk, csukaakadáskor válik kockázatossá a műanyagelőkés végszerelék.
Teste hosszúkás, erőteljes. Háta sötétszürke, oldalának alapszíne zöldesszürke vagy teljesen zöld, a has felé világosodó. A has fehér. A testoldal váltakozó élénkségű, gyakran sávokban rendeződő sárgás foltozása adja a csuka különleges színét. A fej nagyobb része a testoldalhoz hasonló színezetű. Páros úszói és a farokalatti úszó sárgás vagy vöröses alapszínű, a hátúszó és a farokúszó szürkésbarna. A mellúszó kivételével valamennyi úszó sötétbarna foltokkal tarkított. A csuka színe általában a vízterülettől, az évszaktól és a hal életkorától függően rendkívül változatos. Hátúszója test hátsó részén van, farok alatti úszójának hossza és magassága hasonló a hátúszóhoz.
Feje testéhez képest nagy. Szájának kemény alsó állkapcsa túlér a felsőn, formája lapított és mélyen vágott, kacsacsőrre emlékeztet.
Hatalmas szájában erőteljes ragadozó fogazatot találunk. Az alsó állkapocs egy sorban elhelyezkedő fogai a zsákmány megragadására szolgálnak. Különösen jellegzetesek a szájpadlás több sorban elhelyezkedő erős, de hajlékony fogai, amelyek befelé haladva egyre nagyobbak. Mivel a nyelven is hasonló, apró fogak találhatók, a csuka szájából nincs menekvés.
Táplálkozási ideje-a süllőével ellentétben-két rövidebb időszakra, a napkelte és napnyugta körüli órákra szűkül. Ha zsákmányát megszerezte, a vízhőfoktól függően, hosszabb-rövidebb pihenés következik. Horgászatára tehát ezeket az órákat válasszuk, bár előfordul, hogy viharokkal tarkított időszakban napközben is váratlanul enni kezd.
Ebben a cikksorozatunkban a Tisza-völgy halairól számolunk be a viselkedés-élettani ismeretek figyelembevételével.
A hafajok leírásához segítségül szolgált Zabos Gézának a Horgászoknak a Tiszáról (1983, Mezőgazdasági Kiadó)című könyvét. Ezzel is tiszelegve a Tisza egyik legnagyobb szerelmese, és ismerője előtt.
A sügér az édesvízi halak egyik legszebbike és legagresszívabb ragadozója.