A Tisza folyó megjelenése a népmesékben

A magyar népmesék közül számos történetben elevenedik meg a Tisza, mint helyszín, vagy mint a mese egyik motívuma. Ebből válogattunk most néhányat össze.

---

A boszorkány seprűje

Mikor a boszorkányokat égették a Tisza szigetén, hát a máglya egy szikrája elszabadult a tűzből. Megbújt a fák koronájában. Mikor fölnőtt, nem tudta, hogy ki ő, mi ő, de nő, asszonyi személy. A piacon vett egy seprűt. Mert az nagyon kell a háznál. Jó seprű volt. Jól sepert. Nem volt vele semmi baj. Egyszer, hogy, hogynem, miért, miért nem, a dolgavégzése úgy parancsol­ta, hogy a lába közé került a söprű. Megtáltosodott. Elrepült. Előbb a lány sivalkodott, nem akart boszorkánynak lenni. De a söprű vitte Horgosról Batidára, Batidáról Martonyosra, Martonyosról de föl Zsupának, le Kupának. Pedig jó ura volt a lányból lett asszonyboszorkánynak, de úgy megkedvellette a boszorkányi életet, hogy Drómónak a hátsó fertályát láthatta tán, vagy mi, hogy le nem akart szállni a söprűjéről. Csak egyszer, hogy éjszaka a házuk fölött suhant, a szőrveszejtő söprűből egy szál az udvarukra esett. Az ura a reggeli fényességben látta, hogy az tegnap még nem volt ott. Fölvette, addig forgatta, ürgette, amíg hirtelen söprűvé nőtte ki magát a sörte. Nosza, rápattant a boszorkány ura, a söprű ment a boszorkány után. Annak meg éppen, hogy veszegetett el a szőre, a lova kezdett lassabban járni. De azért hajszolta, ütötte, vágta, mint a répát. Az ura az öthalmi magasulatoknál érte utol boszorkány feleségét, de akkor már olyan sebesen repültek, nem bírták elkerülni a halmot. Belefúródtak. Azóta sincsenek söprűn járó boszorkányok.

A fa görcse

Amikor Jézus Szent Péterrel ezen a tájékon nézegette, hogy él a teremtett ember a teremtett földön, útjuk itt ment el éppen, ahogy a Kurca, hóna alatt a Kóróggyal belesétál a Tiszába. Annak a partján meg egy nagy homokpadon ácsok kopácsoltak, Tiszajáró hajót teremtettek. Fűrészük olyan könnyen járt a fában, mint a kés a vajban szekercéjük, fejszéjük suttyanósan haladt a kirajzolt útján. Az ácsok meg fütyültek, daloltak, ittak, káromkodtak. Péter rosszallta a látottakat. -Ha így élik világukat az ácsok, hová jutunk, elzüllenek, elhitványodnak, ellustulnak! Annyi kemény munkájuk kellene legyen, hogy ne érnének rá haszontalankodni! Jézus annyival is szomorúbban nézte az ácsokat, mivel saját tanult szak­máját látta megcsúfolva. Azt mondta Péternek: - Hát tegyél ellene - mutatott egy szépen kifűrészelt hajópalincsra hogy ne legyen idejük ilyen cefetül inni, dorbézolni! Péternek sem kellett több, éppen foga közt tartotta jól szelelő vásárhelyi pipájának szárát, amellől odasercintett egy kiadósat, hogy végig csupa barnapöttyes lett a jó gyalulatú hófehér palló. Az mind, de mind kisebb nagyobb csomóvá keményedett abban a minutumban. Valahányszor az ácsok gyaluja nekiütközik a görcsnek, szemük szikrát hányva könnyezik, foguk összeverődik. Akaratlanul is emlékeznek az egykori boldog baltajárásokra.

A fekete kutya

Hol volt, hol nem volt, élt valahol a Tisza völgyében egy fiatal házaspár. Úgy kerültek össze, mint az ujjam. Ha fölmásztak a fára, mindenük velük volt. De azért szépen éldegéltek, nagy egyetértésben. Házat árendáltak, abban pörgették munkával teli életüket. Ugyan az árendás-házhoz tartozott egy öregedő kutya. Az előző árendás felejtette é ott, vagy úgy jött, azt már nem lehetett semmiképp megtudni, hanem a kutya annyira ragaszkodott a házhoz, hogy semmi úton, se szépen, se csúnyán azt onnét elihingetni nem lehetett. Ijesztette pedig a gazda furkósbottal, kínálta vasvillanyéllel. Meg­megrébbent a kutya, amelyiknek a nevét se tudták, de el nem szaladt a legyintgetésre. Mert a fenyegetés tettlegességgé soha nem fajult. Hanem hát övős jószág volt szegény, s úgy nézte a falatozó embert, a szeme majdnem kiesett a tokjából. S ezt a gazda, aki maga is keményen kaszált, kapált a napi betévőért, nem szívesen vette. Ha kinézik a falatot a szájából. Kussolta, hogy egész nap nem dolgozott semmit, s olyan szigorú szemre­hányással nézi a falatot, hogy elpirul tőle az ember gyereke. Mintha potyára piszkolná a tanya gyöpét, mintha nem gebeszkedett volna a mindennapiért eleget. A gazdáné kíméletesebb volt a ragaszkodó kutyához. Vetegetett neki. Éjszakai fekvőhelyére elnyüstölt subagallért lökött, olykor a disznók mos­lékjából öntött neki. S így telt-múlt a fiatal pár élete, meg a tanyájukhoz szegődött kutyáé, amikor, ahogy szokott lenni, kirügyezett a család. Azazhogy megérkezett a várvavárt. Volt nagy öröm, még vendégek is jöttek, a fiatalok szülei, testvérei. Aztán következtek a kemény dologidős napok. Amikor egy szájjal több, akármekkora öröm; nézni kell a kenyér fogyását, a szalonnáét.

Be­osztani ám csíkra, mennyi napra mennyi a porció. A fiatal embernek egyre terhesebbé vált a nevenincs fekete kutya. Nagy nyárvizek idején ajtó, ablak nyitva a hajnal sötétjében, amikor ébredezik a család, szokták még az ágy szélén üldögélve elbeszélni álmukat, gondjukat, bajukat, a napi tennivalókat, a többi között, hogy el kéne a fekete kutyát is tökíteni a háztól, azazhogy elveszejteni, mert csak a kenyeret pusztítja hiába. Öreg volt, fogatlan, fél szemére vak. Az asszonya csitítgatta ugyan az urát, hogy biz', ahogy öregszik az ember, elgyámoltalanodik, mégse ütik fejbe, hanem kivárják, amíg a sorsa befödelezi az életét. De a férfiember csak erősítette a maga igazát asszonyának ellenében, s rakta a harag tüzét a fekete kutyával szemben. Hallotta ezt a vén kutya, s értette is. Kiszolgált ő ebben a sártanyában három, négy gazdát is, volt ideje kikupálódni, de ilyet egy se mondott rá nézve, hogy ki kellene őt irtani a tanyából. EI is szomorodott rajta kegyet­lenül. Hogy immár a puszta élete forog kockán. Nagy szomorúságában, még aznap este, hogy kiment a Tisza erdősöré­nyében lakozó farkas komájához, elpanaszolta a rá mondott ítéletet. Nem is kellett nagyon panaszkodjon, mert a járásán már messziről látta régi, legénykori farkascimborája, hogy valami nagy teher nyomja a tanyai kutya koma vállát. A sötétben is látta. Mivel a farkas lát a sötétben. Úgy csinálja, hogy szeme parazsa előre világít, s ő ettől mindent meglát. Ha nem látja, szagolja. Na, kimegy a búbánatba esett tanyai fekete kutya az erdőszélre, elpana­szolja, hogy milyen ítéletet mondott a fiatal gazda, s ahogy ismerni engedi magát, az be is váltja a szavát. Csak annyi ideje maradt, hogy még a fiatalasszony előtt kell a rossz hírét erősítgetni.

Aztán akkor puff! Nem tudni, hogy a kiscsaládossá lett fiatal­asszony védelme meddig áll ellen az ura akaratának. Bizonytalan az is, akár a kutya vacsorája esti lámpafúvat után. Mert világos emlékezetével tudta előző példázódásaiból, hogy amelyik kutyának egyszer veszett hírét költik, azt előbb-utóbb el is veszejtik! - S eddig tart, la, farkas koma. A farkas elgondolkozott a kutya koma által mondottakon, s azt lihegte, hogy legyen egy kis türelme, majd kimódol valamit az érdekében. Hadd gondolkozzon rajta. S ehhez az is hozzátartozott, hogy kikérdezgette a kutya komáját. Ütik e, éheztetik e, miegyebet. Mire ezeket kitudta a farkas, azt mondta a kutya komának, nagy kapálási idő volt éppen, hogy amikor az erdőszélre járó kukoricaföldet kapálja a házaspár, fölteszi a pólyást a földjük közepén viruló vadszilvafa ágai közé, hogy futós bogaraktól, csúszóktól, ártóktól megvédjék a szopóst, s kint lesznek a másik végén, akkor ő a szülők szeme láttára leveszi a pólyást a fa ágai közül, és lóstat vele az erdőnek. Ezek majd jajveszékelnek, mert hamarmérgese nincsen az ilyen földhöz ragadt parasztnak, a kapanyél meg el nem sül, tehát ő nyugodt kocogással, de nagyon vigyázva húzza a pólyást befelé, s akkor a kutya a jajveszékelésre rebbenjen föl, inaljon utána, nagy ricsajt, ugatást csapva, de akármennyire vágtat, az erdő széléig ne érje utol.

Ott majd á leteszi a picit, s kisvártatva az élete-fenyegetett kutya vegye a szájába, s vigye a síró-rívó szülékhez. Úgy is cselekedtek, ahogy megbeszélték. A farkas koma minden elgon­dolása bekövetkezett. Lett is a vén kutyának olyan becsülete, hogy nomég. A gazda külön kis tetejés házat fabrikált neki. Párnát tettek a pádimentu­mára, háromszor kapott enni. Tejet, mivel a fogai már nem nagyon tudtak rágni, darált húst, szalonnát. Úri életmódra jutott a kutya. Igen ám, de a farkas annyit kötött ki előre, ha beválik a terve, van két báránya a tanyásnak, ó éjszaka eljön az egyikért, mert már régen ütötte fogát egy kis gyönge báránypecsenyébe, akkor semmi egyéb segítséget nem vár . a szorongatott életű nevesincs tanyai kutyától, mint annyit, hogy ne vegye észre, ha majd a bárányok óljánál henteseli a berbécset. Dehát a tanyai kutya nem tudott a szájának parancsolni. Ahogy a farkas koma kinyitotta a reteszt, óhatatlanul egy kicsike zajt ütött. No erre a tanyai kutya koma fölugatott. Ugatására ugrott ki a tanyagazda, ásóra, kapára, megkergette a farkast. Még az öreg kutya is vele futott egy darabon, kétszer az inába mart a farkas komának. Hanem a sötétbe borult kertlábból a farkas még visszavonyított. Nem fenyegetőzött, hogy megállj, mert a szavad nem tartottad meg, hanem tán farkasi rokonságának adta tudtul tutúlásával, hogy: tegyél csak jót a kutyával, ha módja kerülközik, hálából majd megharap érte! Azóta aztán kerüli is a kutya a farkast.

A hétszépségű királykisasszony

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy szegény ember, s annak egy nagy kamasz fia, úgy hívták, hogy Kolontos Bandi. Na, nem is hiába hívták kolontosnak ezt a legényt, mert csupa ostobaság volt minden cselekedete. Az apját, az anyját majd felvetette az erős búbánat, hogy a fiok mindenükből kiforgatja őket a nagy ostobaságával. Egyszer többek közt azt mondja az asszony a fiának: - Eredj, fiam, öntözd meg a virágokat, mert a nagy melegségben mind elszáradnak! Fogja magát Bandi, lemegy a pincébe. Volt ott három akó bor, felviszi a kertbe, s reá öntözi a virágokra. Sokszor látta, hogy az emberek, ha bort isznak, jókedvük kerekedik, s amint a bort elöntözte, még meg is kérdezte a virágokat: - Jókedvetek van, ugye? Meghiszem azt! Máskor meg azt mondták neki, hogy hintse meg az udvart homokkal, hogy legyen egyenes. Hanem Bandi azt gondolta, hogy jobb a liszt a homoknál, s ami liszt volt a háznál, azt mind elhintette az udvaron. Jő ki az apja, s nézi, hogy mit csinált Bandi. - Jaj, te világ bolondja, te, mit tevél?! - Talán bizony nem elég egyenes az udvar? - kérdezte Bandi. - Hiszen megállj, mindjárt megegyenesítlek én! Előkapott egy husángot, jól megnadrágolta Bandit, de nadrágolhatta, attól ugyan nem jött meg az esze.

Telik-múlik az idő. Gondolja az ember, talán egy kicsit megjött a Bandi esze, s mondja neki: - Eredj, fiam, etesd meg a disznókat, hadd feküdjenek le aztán! Kimegy Bandi, megeteti a disznókat, de mikor jóllaktak, fogta magát, addig verte egy bottal őket, míg el nem nyúltak a hídláson. Azzal bement nagy örömmel az apjához, s mondta: - No, apám, én lefektetém a disznókat. Kimegy az ember, hadd lássa, mit csinált Bandi. Hát uramteremtőm, a disznók mind meg vannak dögölve. Elé a husángot az ember, megint jól megnadrágolja Bandit, de bizony megnadrágolhatta, attól ugyan meg nem jön az esze. Estére kerekedik az idő, lefeküsznek, de sem az ember, sem a felesége nem tudott aludni. Sóhajtoztak, tűnődtek, mit csináljanak ezzel az istenverésével. Ha valahogy szépszerént meg nem szabadulnak tőle, előbb-utóbb koldusbotra juttatja őket. Eltervezték, hogy akármilyen keserves legyen a szívüknek, kiviszik az erdőbe, s otthagyják. Ahogy lesz, úgy lesz, menjen, amerre a szeme lát; éljen, ahogy élhet. Bandi úgy tett, mintha aludnék, még nagyokat is horkolt; jól hallotta, hogy mit egyeztek az öregek. Reggel fölkelnek, s mondja a szegény ember Bandinak: - No, fiam, gyere az erdőbe, vágjunk fát! Kimennek az erdőbe, s mikor egy jó sűrű helyre érnek, mondja az ember Bandinak: - Te csak maradj itt, fiam! Vágj le egy-két szál fát, én meg továbbmegyek az erdő másik felébe, hátha ott még szebbeket találok. Bandi nem szólt semmit; úgy tett, mintha ott maradna, de alig ment az apja tíz-húsz lépésre, ment ő is utána, el sem maradott mellőle. Eleget okoskodott az ember, hogy így meg úgy, maradj ott, nézd ezt a fát, milyen szép; nézd azt, még szebb az! - beszélhetett, akár a fekete földnek, Bandi nem maradott el mellőle.

Mit volt mit nem tenni a szegény embernek, látta, hogy nem tud megszabadulni Banditól, nagy búsan hazaindult, Bandi meg mindenütt utána. Amint megy, mendegél hazafelé, szembejön vele egy ősz öregember, s kérdi: - Hát kend miért olyan szomorú, földi? - Hogyne volnék szomorú, öregapám - mondja az ember -, mikor ez az egy fiam van, s ez is olyan kolontos. - Egyet se búsuljon kend, adja nekem a fiát, én majd eszére térítem. - Én jó szívvel odaadom - mondja az ember -, csak elmenjen kigyelmeddel. Kérdi a fiától: - No, Bandi fiam, elmennél-e ezzel az öregemberrel? - El én, csak jó dolgom legyen. Mondotta az ősz öregember: - Ne félj, fiam! Nálam jó dolgod lesz. Azzal elváltak egymástól. A szegény ember ment hazafelé, Bandi is ment az ősz öregemberrel ellenkező irányba, keresztül a rengeteg erdőn; három nap s három éjjel folyvást mentek, meg sem állottak. Megszólal egyszer Bandi: - Öregapám, adjon ennem, mert amióta hazulról eljöttem, még egy befaló falást sem ettem!

- Jól van fiam, egyél - mondotta az ősz öregember. Azzal benyúlt a zsebébe, kivett onnét három kenyérmorzsát, s Bandi úgy jóllakott abból, mintha három nagy kenyeret evett volna meg, akkorát, mint egy taligakerék. Továbbmentek, mendegéltek, hát egyszer jön velük szembe két oroszlán. Megijed Bandi szörnyűképpen; azt hitte, hogy most vége az életének. De az ősz öregember csak egyet pisszentett, s az oroszlánok egyszeriben visszahúzódtak a sűrűségbe. Aztán ismét fölkerekedtek s továbbmentek, mendegéltek, rengeteg erdőből nagy pusztaságba értek; nagy pusztaság szélén tengernek partjára. Tengernek partján volt egy nagy nyárfa, arról leszakasztott az ősz öregember egy levelet, beledobta a tengerbe, s ím, halljatok csudát! a nyárfalevél egyszeribe csónakká változott. Szépen beleültek a csónakba, hét nap és hét éjjel folyton-folyvást eveztek a tengeren, úgy értek a másik partjára, s mikor oda kiléptek, a csónak ismét visszaváltozott nyárfalevélnek. A tengernek ezen a partján is volt egy nyárfa, s az ősz öregember a nyárfalevelet feldobta a többi levél közé. Innét is továbbmentek, mendegéltek, s egy rengeteg nagy szikla hasadékába értek, ottan volt két mohaágy, abba szépen lefeküdtek. Mondotta az ősz öregember: - Feküdj le, fiam, aludj, mert reggel korán kelünk, s kezdődik a tanítás. Lefeküsznek, s még alig pitymallott, fel is kelnek. Aztán az ősz öregember előszedett mindenféle nagy könyveket.

Azokból három nap s három éjjel folyton olvasott, magyarázgatott, de olvashatott, magyarázgathatott, Bandi éppen olyan bolond, éppen olyan kolontos volt, mint annak előtte. Mondotta az ősz öregember: - No, fiam, látom, hogy így semmire sem megyek veled, majd másképp próbálom. Elővett egy aranykalapácsot, s azzal mindennap koppintott egyet Bandi fejére. Ez így tartott fél esztendeig, s hát Bandiból olyan okos ember lett, hogy alig fért a sok okosság a fejében. Megtanította az öregember mindenféle tündérigékre, de még arra is, hogy kell a nyárfa ágából mindenféle drága süteményeket csinálni. Mikor aztán mindenféle mesterkedésre kitanította, mondotta az ősz öregember: - No, most, fiam, eredj Isten hírével, próbálj szerencsét! Három kenyérmorzsát adott Bandinak, s azzal útnak eresztette. Megy, mendegél Bandi, erdőkön-mezőkön által, s mikor megéhezett, csak megevett egy kis morzsát, s úgy jóllakott, hogy egy hétig vígan mehetett tovább. Mikor aztán megette mind a három morzsát, csak levágott egy nyárfaágat, földre csapott vele, s annyi drága jó sütemény volt előtte, hogy meg sem győzte enni. No, telt-múlt az idő. Talán már egy esztendeje is elmúlt, ha jól meggondolom: kettő is, három is, hogy Bandi elvált az ősz öregembertől. Egyszer, amint egy rengeteg erdőn menne keresztül, lát egy kicsi házat, be akar menni, de hát nincs az ajtón kilincs. Hát, ha nincs, az sem baj.

Eszébe jutottak a tündérigék, amelyekre az ősz öregember tanította, s mondta az ajtónak: Gingalló,szent ajtó,nyílj fel magadtól! Fölnyílik az ajtó, bemegy a házba, s hát abban a házban nincs egyéb, csak egy asztal s az asztalon egy nagy könyv. Az volt írva a könyv táblájára tündérbetűkkel: A Hétszépségű királykisasszony könyve Felnyitja Bandi a könyvet, nézi, vajon mi van írva belé. Az volt belé írva, hogy annak a királynak, akinek most éppen az országában vándorol, olyan szép leánya volt, mintha a világ hét legszebb leányából szőtték-fonták volna össze. Azért volt az ő neve: Hétszépségű királykisasszony. Egyszer Kecskebak, a kecskék királya elment a Hétszépségű királykisasszonyhoz, s megkérte a kezét. Hétszépségű királykisasszony nagyot kacagott: - Mit, te förtelem, még te mersz ide jőni?! A legelső királyfiak kérték a kezemet, azoknak sem adtam. Eltakarodj a szemem elől! Elment Kecskebak nagy búval-bánattal, s nagy bújában-bánatjában leugrott a legmagasabb szikla tetejéről, s meghalt szörnyű halálnak halálával. Megtudták a kecskék, hogy mi történt a királyukkal: összeállott tizenkettő, a legnagyobb s legerősebb. Éjnek idején belopództak a király palotájába, s mikor a királykisasszony aludott, szarvukra vették az aranyos nyoszolyát, s elnyargaltak vele, mint a fergeteg. Az volt írva tovább a könyvbe: hogy ettől a háztól hetvenhét mérföldre, aranyszínű föld alatt van még egy ilyen könyv, abban van megírva, hová-merre lett a Hétszépségű királykisasszony. Nem volt Bandinak maradása. Ment hegyeken-völgyeken átal, s addig meg sem állott, amíg azt az aranyszínű földet meg nem találta.

Ott megállott, s mondta: Gingalló,szent ajtó,bűvös könyv,légy itt fönt! Abban a pillanatban megnyílt a föld, s kiemelkedett belőle egy nagy könyv. Annak az volt írva a táblájára: A Hétszépségű királykisasszony könyve Felnyitja a könyvet, olvasgat, lapozgat benne, s hát az van írva szép tündérbetűkkel, hogy a tizenkét kecske a Hétszépségű királykisasszonyt elvitte Kecskebak várába. Ottan letették a várnak a hetvenhetedik szobájában, Kecskebak anyja elaltatta örökre, s fel sem is ébred soha, amíg olyan ember nem vetődik oda, aki tündérigékkel szól hozzá. Hiszen Bandinak sem kellett egyéb, megfordult, s ment egyenesen a Hétszépségű királykisasszony apjának az udvarába. A király már kihirdettette volt ország-világszerte, hogy annak adja leányát s egész királyságát, aki visszahozza. Próbálták azt királyfik, hercegek; minden rendű és rangú legények, de egy sem találta meg a Hétszépségű királykisasszonyt. Pedig bejárták az egész világot. Keresték víz alatt, föld alatt; keresték a levegőégben, keresték mindenütt, nem akadtak a nyomára. Akkor ért a király udvarába Bandi, s ajánlotta magát, hogy ő, egy élete, egy halála, de valahol a királykisasszonyt megtalálja. - Jól van, fiam - mondotta a király -, kilencvenkilencen már megpróbálták s nem találták, te vagy a századik, hátha neked szolgál a szerencse. Adott a király alája aranyszőrű paripát, a legszebbet a méneséből.

Ezüstöt, aranyat elegendőt, hogy ne legyen pénzben hiányossága. Elindult Bandi, repült az aranyszőrű paripával, mint a madár. Hetedik nap megérkezik Kecskebak várához, s hát uramteremtőm, volt azon kapu száz is, ajtó ezer is, de egyen sem volt kilincs. Megáll Bandi egy ajtó előtt, s mondja: Gingalló,szent ajtó,nyílj fel magadtól! S fölnyílt nemcsak az az ajtó, amelyik előtt állott, fölnyílt a többi is; fölnyíltak a kapuk is, megvilágosodott az egész palota, ragyogott, tündökölt, mint a gyémánt, minden szegletje. Aztán elindult, s ment végig a szobákon; be a hetvenhetedikbe. Ottan feküdt a királykisasszony aranynyoszolyában. Fehér volt, mint a liliom, de olyan szép, mintha nem hét, de hetvenhét szép leányból szőtték-fonták volna össze. Bandi megállott a nyoszolya előtt, rávetette a szemét a Hétszépségű királykisasszonyra, s mondotta csendesen: Gingalló,szent ajtó,kelj föl nyoszolyádból! S ím, egyszeriben fölnyitotta a szemét a Hétszépségű királykisasszony.

Reá nézett, arca, szeme mosolygott, aztán fölkelt a nyoszolyából, megölelte a legényt, s mondta lelkes szóval: - Te lész nekem, te lész, az én hites párom! Mindjárt fölkaptak az aranyszőrű paripára s meg sem állottak hazáig. De volt otthon öröm, Istenem, de milyen nagy! Egyszeriben papot hívattak, a fiatalok összeesküdtek, lakodalom után tojáshajba kerekedtek, a Tiszán leereszkedtek; Tisza partján egy helyt kikötöttek, s addig jártak-keltek, míg a Bandi apját s anyját meg nem találták. Vitték magukkal az országukba. Bezzeg azután jó volt dolguk, sóra, fára nem volt gondjuk. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Forrás: nepmesek.hu