A pákászatot, mint "foglalkozást" soha nem ismerték el a tiszántúli népe. Sőt a pákászt annak idején mindenki úgy ismerte, mint valami munkakerülő, tolvaj, csibész, bujkáló embert. Mondjuk, volt is benne valami - ezek az emberek, vagy egyedül, vagy családostúl, de remeteséget vállaltak. Sokszor a szegénység, sokszor a törvény elöli menekülés vitte rá ezeket az embereket arra, hogy beköltözzenek a rét belsejébe - a lápra, és táplálékszerzésüknek helyéül a szabad természetet válasszák.
(Ecsedi István - 1933)
A Tisza melléki Sárréten, pákászoknak nevezték azokat az embereket, kik folytonosan a rétből éltek.A pákász se nem vet, se nem szánt, se napszámba nem jár, hanem a kész után "nyúl", vagyis : pákászkodik.
A pákászat az 1900-as évek első harmadáig, a lápvidékek lecsapolásáig komplex halász, vadász, növénygyűjtő életformája volt a lápok, mocsarak vidékén élő falvak lakóinak.
Nem volt olyan betegség, amire ne tudott volna gyógyfüvet adni.